Írásstílusok (2/5): Hivatali Írás

Már a korábban említette kínai Csin (秦) -dinasztia idején (i. e. 221 – i. e. 207), a bürokrácia folyamatos elburjánzásának egyenes következményeképpen egy olyan írásstílusra jelent meg az igény, amely könnyebben írható, mint a korábbi pecsétírás, és az időközben egyre jobban elterjedt új íróeszközökhöz (papír, ecset) is jobban illeszkedik. Így jelent meg a pecsétíráshoz képest sokkal letisztultabb vonalvezetésű hivatali írás, a Reisho (隷書). A pecsétírásra oly jellemző görbék fokozatosan kiegyenesedtek, az apróbb pontok (rövid vonások) lassanként egyenesekké olvadtak össze, az írásjegyek pedig egyre jobban elhagyták piktografikus jellegüket. A hivatali írásra ezen kívül az írásjegyek vízszintes téglalapra emlékeztető oldalaránya is igen jellemző volt, amellett, hogy az íves vonalak helyét sok esetben a közel 45 fokban söprő vonások vették át. A pecsétírás után a hivatali írás térnyerése hatalmas változás volt a korabeli Kínában, a két írásstílus közötti különbség még avatatlan szemlélőnek is igen szembeötlő.

Amellett, hogy a hagyományoshoz képest sokkal rövidebb szőrű ecsettel írják, a hivatali írásnak igen különleges technikája van, amit a szakirodalom Gyakunyuu-Heishutsu (逆入平出) elnevezéssel illet. A név első fele igen találóan arra utal, hogy a kalligráfus a vonásiránnyal ellenkező irányból érinti le az ecsetet, majd az első pár milliméter megtétele után állítja csak „irányba” az ecset szőrét, és húzza meg az adott vonást. Ezzel a technikával nyílik lehetőség arra, hogy a hegyes ecsetszőr formájából fakadóan létrehozott – a modern kalligráfiában szokványos – vonásfej a vonás belsejébe kerüljön, így minden vonás kezdete tompa legyen. A Heishutsu (平出) pedig arra mutat rá, hogy – ellentétben a később taglalt, kalligráfiában alapnak számító Kaisho  (楷書) stílustól, az ecset mindenféle lezáró mozdulat nélkül, egyszerűen elhagyja a papírt (ez a mai kalligráfia-oktatásban elterjedt Kaisho esetében – ahogyan azt később látni fogjuk – rendellenes).
A kifejlett Reisho egyik ismertetőjele a Santō-Gan’o (蠶頭雁尾), azaz a hernyófejű, libatollú, hullámos vonások. Másik, szorosan ide kapcsolódó irányelv az Ichiji-Ippa (一字一波) azaz, hogy egy-egy kanji az előbb említett vonásból (néhány ritka kivételtől eltekintve) mindösszesen egyet tartalmaz – rendszerint a leghosszabb vízszintes vonás az, amelyik hullámos.

Érdemes megjegyezni, hogy a hivatali írás is két nagyobb csoportra bomlik: korai változata a Korei(古隷), mely nyomokban tartalmazhat pecsétírásból visszamaradt elemeket, de felvonultat radikális újításokat a pecsétírással szemben: például a hivatali írásra igen jellegzetes söprő vonásvégeket (Taku / 磔). Későbbi, kiforrott módozata pedig a Happun-Rei(八分隷), amire jellemzőek a hullámos, végükben söprő vonások (Hataku / 波磔). Rendszerint a hivatali írásra adott példák ez utóbbi stílusban íródott nyelvemlékeket vonultatnak fel; ez a már kiforrott Reisho.
Korábban általánosan elfogadott volt az a nézet, hogy a korai Han-korban a Korei, még a késői Han korszakban a Happun-Rei volt az uralkodó írásstílus, ezzel ellentétben viszont a modern kutatások rávilágítottak, hogy tulajdonképpen a Happun-Rei már a kora Han-korban kialakult. A Korei reprezentatív példái i.e.56 és i.sz.148 közülról valók, a Happun-rei szemléletes példái pedig i.sz. 153, 185-186, illetve 205-ből.

Egyik legjellegzetesebb példaként a szakirodalom a Reikihi (礼器碑) című, késő-Han-kori (i.sz.156) sírfeliratot említi. A Happun-Rei reprezentatív jegyeit hordozó, 165x74cm-es sírfelirat (szerzője ismeretlen) annak a hivatalnoknak a tetteit dicséri, aki felújíttatta a Konfucius hamvait őrző mauzóleumot a kínai Lu (ma Shangdong) tartomány Qufu városában. A pacskolat ma is sok kalligráfia-tankönyvben megtalálható, az oktatók előszeretettel ajánlják a hivatali írás elsajátításához mintaként. Ráadásul már a Song-kortól kezdve rendkívüli figyelmet kapott a kőtábla: kevés Han-kori kőemlékről készült annyi feljegyzés, tanulmány és értékelés, mint erről.

A 礼器碑 (Li Qi Bei / Rei-ri-hi) ugyanis a Keleti Han-dinasztia egyik legnagyobbra becsült Reisho-szteléje, amelyet a kalligráfiatörténet gyakran a „Han-kori Reisho legmagasabb szintjeként” említ. A Konfuciusz-templomhoz kapcsolódó rituális eszközök emléktáblája. Különlegessége nem a témaválasztásban, hanem a betűk minőségében rejlik. A szöveg kiforrott Han-kori Reisho stílusban íródott, (Happun-Rei / 八分書) készült, de olyan fokú letisztultságot és belső feszültséget mutat, amely ritka még ebben a korszakban is. A vonalak karcsúak és feszesek, a szerkezet szigorú, ugyanakkor nem zárt; a betűk mintha folyamatosan „dolgoznának” belül. A korabeli és későbbi értékelések gyakran hangsúlyozzák, hogy itt a különös és a szabályos, a kísérletező és a kiegyensúlyozott egyszerre van jelen – éppen ettől válik művészettörténeti szempontból  megkerülhetetlen művé.