A 小篆 /shōten/, – kínaiul /xiǎo zhuàn/ – azaz a Kis Pecsétírás egy időben jól elhatárolható korszaka a kalligráfia történetének. Kínában a hadakozó fejedelmek korában (i.e. 475-221) tartományonként különbözőféle pecsétírás volt használatos, azonban Qin Shi Huang Di császár hatalomra kerülésekor i.e.221 körül egy merőben innovatív államszervezési trükköt virított: egységesítette a kínai írást, létrehozva a kis pecsétírást – Shōten【小篆】. Sejthetjük, hogy ilyet őelőtte még soha senki nem csinált. Huang Di császár részéről ez egyben stratégiai jelentőségű lépés volt annak érdekében, hogy megszilárdítsa az újonnan épített fővárosának befolyását a többi kínai tartománnyal szemben. Az első kínai császár (mert korábban csak fejedelem-szerű entitások kormányoztak kisebb tartományokat) munkássága több érdekességről is széles körben ismert: hozzá kapcsolódik például a híres terrakotta-hadsereg: az 1974-ben Xi’an közelében véletlenül felfedezett, és az ásatások során feltárt mintegy 8000 életnagyságú gyalogos és 150 lovas katona szobra, a hozzájuk tartozó 130 harci szekérrel és az azokat húzó még 520 lóval.
Ezek az írásjegyek egyre távolabb rugaszkodtak ugyan a piktogramoktól, cserébe viszont könnyebb volt őket kőbe vésni, és így sokkal jobban terjedtek a birodalomban. Abban az időszakban, amikor a kis pecsétírás lett Kína hivatalos írása, az írásjegyek aránya állított téglalap volt.
A nagy pecsétírás tulajdonképpen egy kettéágazó ösvény volt az írás történetében: egyik ága a fent említett, egész Kínára egységesített „kis pecsétírás”, másik ágából ezzel párhuzamosan fejlődött ki az ún. „hivatali írás” – a Reisho.【隷書】(ld. külön fejezetben).
Lényeges fogalom a pecsétírás esetén az ún. pacskolat (középen), emiatt lesznek ugyanis a nyelvemlékek fekete alapon fehérek. Mivel általában kőbe vésték a pecsétírással elkészült szövegeket, a régészeknek ki kellett találni valamit, hogy ezeket le lehessen “fénymásolni”, hiszen sok esetben ezek fizikailag nem voltak mozgathatók, a nyelvészeket pedig nem minden esetben lehetett a helyszínre idézni, hogy elemezzék őket. A kőfeliratok papírra másolásáról külön fejezetet szentelek hamarosan.
A Kis Pecsétírás egyik kimagasló művésze (és emellett Kína egyik leghíresebb pecsétfaragója) Deng Shiru (1743–1805) volt, a közép-késői Csing-dinasztia idején. Ugyan a XVIII. századra már évszázadok óta nem volt divatban a pecsétírás, mégis ennek a stílusnak volt messze földön híres szakértője. Munkáiból manapság tankönyveket szerkesztenek. E kalligráfiája itt 龍虎之山 – “Sárkány és Tigris Hegye (jobbra):
Egyébként Csin Shi Huang Di császárról az a legenda kering, hogy egyik rögeszméje a halhatatlanság volt, többek között felfedezőket küldött a mitologikus Penglai-hegy felkutatására, mert a legenda szerint ott nő a 不死之樹 /busi zhi shu (ejtsd: púszü dzsö sú)/, a Halhatatlanság Fája. Természetesen az expedíció résztvevői nem hogy nem találták meg az említett fát, de sajnos hírmondó sem maradt belőlük, úgy elvesztek a Csendes-óceánon. Ennek ellenére a császár élete második felét továbbra is a halhatatlanító elixírek felkutatásának szentelte, ami abban teljesedett ki, hogy toxikológiai szempontból bődületes mennyiségű higanyt vitt be a szervezetébe, mert arról is azt tartották akkoriban, hogy halhatatlanságot okoz. A “-tlan” rész sajnos nem jött be, és a császár szerencsétlenségére a higany bizony “halást” okozott, csupán 49 évesen. Kínában nagy divat volt az elixirizmus: se szeri, se száma az életelixír-mérgezésben jobb létre szenderült császároknak, földesuraknak, hivatalnokoknak, és egyéb nemeseknek.
