Hogyan használjuk a kalligráfia-szótárakat?

   Mihez kezd egy kalligráfus, ha az érdekli, miképp írtak egy-egy írásjegyet a régi korok elismert kalligráfusai? Ha például inspirálódni szeretne, hogy a híres kalligráfusok miben tértek el a megszokott betűformáktól – vagy ha többen is eltértek, akkor melyek voltak a közös pontok, amiket fontosnak véltek megtartani? A kalligráfia-szótárakból ezt is megtudhatjuk, de tartalmazzák az ismertebb kandzsi-variációkat is, hiszen az utóbbi pár évezredben bizony előfordult, hogy többféleképpen is írták ugyanazt az írásjegyet. Volt, hogy az idők során egyszerűen kivesztek alkatrészek belőlük, vagy helyet változtattak a szóképeken belül – vagy olykor a hivatalnokok tudatosan egyszerűsítették őket a gyorsabb írhatóság kedvéért. Az sem ritka, hogy a vonássorrend vagy a vonásirány változott, ami a régi kéziiratokból könnyen visszakövethető. A leggyakoribb felhasználása ezeknek mégis az, amikor egy-egy kalligráfiát úgy szeretnénk elkészíteni, hogy az tükrözze egy-egy híres mester munkáját, vagy egy jellegzetesebb írástörténeti korszakot és az arra jellemző írásstílust.

   Első lépésként fogjunk egy kalligráfia-szótárat – vagyis jobban mondva “betűtárat”, hiszen a köznapi értelemben vett “szótár” japánul 辞典 /jiten/, de abban általában olyan kifejezések is helyet kapnak, amik 2 (vagy akár több) írásjegy összetételéből állnak, és nem céljuk ugyanazt az írásjegyet egynél többször megjeleníteni. Ezzel szemben, ha az első karaktert a “betű” írásjegyére cseréljük, akkor azt kapjuk, hogy 字典 /jiten/. Nem elírás: latin betűvel írva azonosak – az, hogy az első szótag a /jiten/-ben és a /jiten/-ben kiejtésre éppen megegyezik, pusztán a véletlen műve.

   A képen nekem itt a 新書源 /Shin-Shogen/, azaz “Új Írás-Forrás” szerepel: 1300 oldalon összesen 73.000-féle írásminta a kínai és japán történelem híres kalligráfusaitól. De ugyanilyen jó a 五體字類 /Gotai Jirui/ – ez kisebb, akár fél kézben is megtartható – vagy a 書道三体字典 /Shodō Santai-Jiten/, utóbbi ugyan csak a három fő írásstílust vonultatja fel az ötből (Kaisho, Sōsho, Gyōsho), és betűnként is csak 1-1 mintát hoz (és csak egy szerzőtől), de cserébe jelöli a vonássorrendet és a vonásirányt is, ami kezdőknek kulcsfontosságú lehet, főleg annak, aki csak rövid ideje – vagy aki egyáltalán nem – tanul (még) japánul. És persze nem ijedünk meg, hogy – a kalligráfiáról, mint hagyományos művészeti tematikáról lévén szó – a könyv természetesen balról nyílik: jobb kéz felől van a gerince.

   De hogyan is találunk meg egy írásjegyet egy olyan nyelven, ahol képírással vannak a szövegek, tehát nem lehet az írásjegyeket a nyugaton használt betűrendbe rendezni. Pláne olyanokat nem, amiknek adott esetben az olvasó nem ismeri a jelentését vagy az olvasatát, hiszen pont azért szeretné kikeresni egy szótárban, hogy ezeket megismerje, megtanulja. Persze a kalligráfia esetében nem feltétlenül ez a helyzet – hiszen minket most kifejezetten csak a forma érdekel – de a jelentésekre, példamondatokra, vagy kiejtésre specializálódó szótárak is ugyanezen az alábbi elven működnek, amely egy Kínában és Japánban évszázadok óta jól működő megoldás:

   A könyvet kinyitva a borító belső oldalán egyből a Mutató fogad minket, enélkül kereshetetlen volna a szótár. A japán kalligráfia-szótárak leggyakoribb fajta mutatója pedig a 部首索引 /bushu-sakuin/, vagyis az ún. “Gyökmutató”. Minden írásjegynek van ugyanis egy olyan jellegzetes alkatrésze, amely szerint meg lehet őt találni a szótárakban.

   Általában a fogalomköri jellemző szokott az adott írásjegy gyöke lenni, például növénynevek esetében a “fű”-gyök 艹：花菊苺芝茄, vagy fafajoknál baloldalt maga a “fa”-alkatrész 木：桜杉松柳桐. Halfajoknál baloldalt a “hal”-gyök 魚：鯉鰻鮫鯨蛸. Akadnak persze kivételek, de nagy általánosságban a fogalmi gyök az, ami alapján sorrendbe lehet rendezni a “betűket”. Magukat a gyököket pedig egyszerűbbtől a komplexebbekig a vonásszámuk szerint tudjuk rendszerezni, illetve ha sikerült az egyforma gyökű kandzsikat egy kupacba halmozni, akkor ott a kevesebb vonásostól a többvonásos felé célszerű egymás után tenni őket, így pikk-pakk előkerül, amit keresünk!

   Alkatrészek szintjén a lehetséges formák száma meglepően korlátozott: csupán bő 200 db különböző komponensből épül fel a sokezer írásjegy, ami nagyban leegyszerűsíti a szótár használatát. Szerencsénkre ezt a 200 gyököt is vonásszám szerint könnyen sorba lehet állítani, így ha az általunk keresett írásjegy fő alkotóeleme, mondjuk, egy “emberalak” 人 (fentről lefelé egy-egy vonás: először középről 1 balra-le, majd megint középről 1 jobbra-le), akkor ezt a kétvonásos gyökök között kell keresni, olyanból márpedig csak 23 db van a listában: ebből a 23-ból kell megismerni az “ember” írásjegyét, és mellette (=alatta!) ott is lesz az oldalszám, ahol azokat az írásjegyeket találjuk, amik “emberre épülnek”, vagyis fő szemtantikai komponensük az “ember”. Nem meglepő, hogy viszonylag a könyv elején, a 28. oldalon találjuk ezeket. A japanofília egyik minősített esete, amikor kifejezett megelégedettséget érzünk, hogy az oldalszámok nem arab számmal, hanem kandzsival vannak: 二八 (huszonnyolc). Ennek igyekezzünk diszkréten örülni – lehetőség szerint inkább ne hangoztassuk…

Vész esetén:

   Abban a valószínűtlen esetben, ha esetleg bármilyen okból kifolyólag mégsem tudnánk megtippelni, hogy melyik a keresett írásjegy Gyöke (“vezéralkatrésze”) – vagy ha egy hasonlóan hipotetikus helyzetben, amikor a fent említett Gyökmutatót a szomszéd kutyája kiharapta és megette – akkor egy másik lehetőség, hogy ún. Teljes Vonásszám alapján is tudunk keresni, ez a 総画索引 /sōkaku sakuin/ = “Teljes Vonásszám” -Mutató. Ezt a fajta mutatót a szótár hátuljában találjuk, és itt mindenféle alkatrészektől függetlenül olyan sorrendben találhatóak az írásjegyek egymás után, ahány ecsetvonással lehet őket (az elsőtől az utolsóig) leírni. A “pihenés” 休 /yasumi/ írásjegye például az “ember” 人 /hito/ és a “fa” 木 /ki/ alkatrészekből tevődik össze (hiszen a “fa” alatt az “ember” megpihen), és így összesen 2+4, azaz 6 vonással lehet leírni, ezért ebben a fajta mutatóban a hatvonásos írásjegyek között keressük. Itt is a hasonló komponensűek egymás mellé lesznek rendezve – de ez csak kedves gesztus, ne zavarjon meg minket. Keresztreferencia, hogy az írásjegyek fölött visszakapjuk a gyöküket – amiket szégyenszemre nem tudtunk, hiszen azért kötöttünk ki itt. Mulasztásunkat azonnal pótoljuk, mielőtt továbblapoznánk!

  Jolly Joker: 音訓索引 /on-kun sakuin/ – “On- és Kun-olvasatok Mutatója”:

   A keresési lehetőségek, mondhatni, bőségesek: a harmadik – és hétköznapi földi halandó számára talán legegyszerűbb – opció, hogy szerencsére lehet kiejtés szerint is keresni: ahogyan ejtik a keresett írásjegyet japánul, abban a (japán ábécé szerinti) betűrendben sorakoznak az írásjegyek. Gondolhatnánk, hogy ez mégsem lehet egyszerű, hiszen több olvasata van a kandzsiknak: minimum egy kínai és egy japán, de általánosságban inkább kétféle kínai és egy japán (vagy kettő, vagy három, vagy több japán…), de ebben a kiejtés szerinti mutatóban az a szemgúvasztóan fantasztikus, hogy mindegy, melyik olvasatot tekintjük elsődlegesnek – vagy melyik jut először eszünkbe – mindkettő (vagy mindhárom) olvasatnál szerepelni fog az adott írásjegy a tartalomjegyzékben! A pihenés 休írásjegyét például megtaláljuk a /kyū/ (kínai ‘eredetű’, “on-” olvasat) mellett is, és a /yasumu/ (japán “kun-” olvasat) mellett is!

   Ez a legintuitívabb keresési metódus mind közül, egy hátránya van csak: kell hozzá beszélni japánul; minimum annyira, hogy a keresett írásjegynek valamelyik olvasata eszünkbe jusson – és persze ismerni kell az alap japán ábécéket is: a 46-46 karakteres Hiragana- és Katakana-ábécét, hiszen ezekkel lehet fonetikusan leírni a japán szavakat – ebbe a betűrendbe lehet belerendezni mindegyiket. Az írásjegyek fölött a teljes vonásszámot láthatjuk – mint bónusz-információt – alattuk pedig az oldalszám várja az írástörténeti inspirációra messzemenőkig kiéhezett kalligráfust.

   De nézzük is akkor meg ezt egy élő példán: keressük ki, hogy eleink (vagyis a japánok és kínaiak elei) hogyan írták az “írás” írásjegyét: 書. Lehetne kiejtés szerint keresni, és akkor ショ /sho/ lenne az ábécés részben, ahol keresnénk; vagy lehetne Teljes Vonásszám alapján a mutatóban keresni, ott 10 vonás lenne; de válasszuk a japánban legnépszerűbbet, ezért is van a szótár borítójára kivéve a Gyökmutató. A 書 kandzsi teteje egy 肀 “ecsetet tartó jobb kéz”, alatta 二 vonások (ezek az írásra utalnak), majd legalul egy 曰 /iwaku/ “emígyen szóla” jelentésű alkatrész. Vigyázni kell, hogy utóbbit ne keverjük össze a 日 “nap” írásjegyével, mert bizony nagyon hasonlít. A 曰 “szól” karakterében ugyanis egy 口 “száj” belsejében csak a hátsó végén van rögzítve a 一 nyelv, a másik vége szabadon kalimpál és formálja a mássalhangzókat, valahogy így:   \_( º曰º)_/

   A Gyökmutatóban az 曰 a négyvonásos gyökök között szerepel 1:ㅣ2:ㄱ 3: 一 4: _ ⇒ 曰. Középen a sor végén, balról a harmadik a 木 “fa” és a 月 “hold” előtt (hiszen jobbról haladunk). Az oldalszám pedig 四六五, azaz “465”. Itt felütjük a szótár lényegi részét – és vagy rögtön itt, vagy a következő (utáni-utáni-utáni) oldalon ott lesz a 書!

   Meg is van! A 468-ik oldalon került elő, az első (jobb szélső) oszlop kivételével az összes írásjegy és a baloldali lap első (bal) egyharmada mind-mind 書 “írás”. Összesen HETVENÖT íráskép, különféle korokból: a legmodernebbektől – jobbról – elkezdve visszafelé az ősi Kínában fellelt rúnákig, amiket még a falu sámánja karcolt egy marhalapockába, hogy abból jósoljon a fejedelem óhaja szerint. Minden “betű” alatt szerepel a szerző neve (amennyiben ismert a személye), pl. Kínában Wang Xizhi vagy Japánban Konoe Nobutada – és a korszak, amelyben élt, pl. Kínában a (második) Csin-dinasztia (266-420), vagy Japánban az Edo-kor (1603-1868).