A kalligráfia eszközei
Ecset【筆】
Az Fude【筆】, vagyis az ecset az első és legfontosabb eszköz a kalligráfia gyakorlása során. Felépítése első pillantásra végletesen egyszerű, azonban ha közelebbről megvizsgáljuk, kiderül, hogy a kínai/japán ecset teljesen különbözik nyugati rokonától. Az első ecsetek Kínában körülbelül i.e. 5000-3000 körül jelentek meg, azok az ecsetek pedig, amiket kimondottan kalligráfiára használtak, a Shang dinasztia (i.e 1600- 1046) idején, amikor még főleg állatcsontokra festettek.Összehasonlítva talán a legszembetűnőbb, hogy a japán (és kínai) ecsetek nagyságrendekkel több folyadékot képesek felszívni és biztonságosan magukban tartani, mint nyugati társaik, ennek titka pedig a szálak szerkezetében rejlik. Míg az európai ecset pusztán párhuzamos szőrszálak csokra, a japán ecset szőre rendszerint három rétegbe rendezett, melyekben mind a szálvastagság, mind a hosszúság eltér. Az ecset másik része a Hikkan【筆管】vagy Jiku 【軸】, az ecset szára. Ez gyakorlatilag bármiből készülhet: legelterjedtebb a bambusz, de gyakoriak egyéb fafajták is, illetőleg készülhet még fémből, porcelánból, csontból, vagy manapság egyre gyakrabban – olcsóbb ecsetek estében – akár műanyagból is, bár kétségkívül a bambusz a legautentikusabb.
Tus【墨】
A kínai és japán kalligráfia alapvető festékanyaga a fekete tus – Sumi【墨】, azonban a nyugati világ gyakorlatától (ld. üveges tinta, nyugati üveges tus, tubusos tempera, vödrös festék) eltérően nem folyékony, hanem szilárd halmazállapotban található meg a kalligráfus műhelyében. Tartalmát illetően a tus alapja tulajdonképpen a korom. Drágább, jobb minőségű tusok eredetileg fenyőfa tűleveleinek égetéséből (ma repce- vagy szezámmag) nyert koromból【すす・煤】, olcsóbbak lámpaolaj kormából készülnek. Az ezen alapanyagok égetésekor felszálló égésterméket egy fejjel lefelé fordított edényben felfogják, a felfogott kormot az edény faláról egy spatulával levakarják és összegyűjtik. Az alapanyagot glutinenyvvel 【にかわ・膠】 (Kínában halcsontból, Japánban elhullott jószágok bőréből főzött enyv) és parfümmel elegyítik, majd hasáb alakú formákba préselik, végül kiszárítják. A fentiek alapján összetétele szerint megkülönböztetünk fenyő alapú tust: Shōenboku 【松煙墨】 , olajbázisú tust: Yuen-boku 【油煙墨】 , illetve ásványi tust Yōen-boku【洋煙墨】.
Tusdörzsölő kő【硯】
A szilárd halmazállapotú tust a kalligráfiához közvetlenül nem, csak vízben feloldva lehet felhasználni. Ehhez a kalligráfus egy tusdörzsölő kőre kevés vizet cseppent, és azon lassan csiszolni kezdi a tusrúd egyik végét. A lecsiszolt pigmentek beleoldódnak a vízbe, egyre feketébbé téve azt, míg végül el nem készül a koromfekete – immáron cseppfolyós – tus. A tusdörzsölő kő, suzuri nem más, mint egy tenyérnyi, lapos kődarab, melynek a felülete kellően érdes ahhoz, hogy a tust csiszolva a pigmentek egyenletesen finom, homogén tussá oldódjanak anélkül, hogy nagyobb darabok pattogzanának le a tusból. A tusdörzsölő kő felületére pillantva két jellegzetes területet találunk: egy magasabban fekvő, sík felületet – ezt fennsíknak vagy szárazföldnek (Riku【陸】 vagy Bokudō 【墨堂】) szokás nevezni – ehhez a felülethez dörzsöli a kalligráfus a tusrudat; illetve egy mélyedést – tengernek (Umi 【海】 ) vagy tónak (Ike 【池】、 Kenchi【硯池】) nevezett részt – ide gyűlik össze az elkészült tus.
A pecsét【印】
A kalligráfia elkészítése nem ér véget azzal, hogy a kalligráfus leírja a szöveget vagy megfesti az írásjegyeket – az alkotás elkészültével aláírja azt, végül rányomja pecsétjét. Olykor előfordul, hogy aláírását nem, de a pecsétet mindenképpen elhelyezi a művön. Japánban, ha a kalligráfián nincs pecsét, a művet nem tekintik elkészültnek.Anyaga legtöbbször valamilyen kőzet: az olcsó zsírkőtől kezdve egészen a jáde vagy kristály pecsétekig; illetőleg készülhet még csontból, fából, bambuszból vagy fémből (a réztől az aranyig), de manapság akár a petrolkémia vívmányaiból – gumiból vagy műanyagból – is. Mintázatát tekintve általában pecsétírással (Tensho) – olykor hivatali (Reisho) – íródott szöveg alkotja a nyomatot, de az sem ritka, hogy egyéb mintázatokat vagy ábrát találunk rajta.Bár a kereskedelmi forgalomban a rendelésre gyártottakon kívül manapság már készen kapható pecsétek is megtalálhatók, minden valamire való kalligráfus maga készíti el a pecsétjét. A Tenkokunak 【篆刻】nevezett művészeti ágazatot sokan a kalligráfia szerves részének tekintik, így nem meglepő, hogy számos kalligráfia-tankönyv (fejezetei egyikeként) a pecsétfaragásra is részletesen kitér – például Earnshaw (1988), Yokoyama (2008), Takeda (2008) is.
Papír【紙】
Az első „modern” papírt selyem- és különböző rongycafatokból készítették (erre utal többek között a papír írásjegye is, baloldalt a fonál-gyökkel 【紙】), csak később kezdtek bambuszpéppel és növények levelével, kérgével kísérletezni. Napjainkban is találkozunk rongydarabokat tartalmazó papírral, azonban a tisztán növényi papír számít jelenleg a legelterjedtebbnek. Az kínai eredetű papírokat előszeretettel nevezi a laikus köznyelv rizspapírnak, azonban ez a kifejezés az esetek nagy többségében nem állja meg a helyét. Legtöbbször papíreperfa【こうぞ・楮】leveléből vagy kenderből【麻】készítik a papírt, Japánban ezen kívül még a mitsumata【三椏】és a ganpi【雁皮】(két, csak Japánban honos cserjefaj) levelét is, illetve gyakran bambuszpépet 【 竹 パ ル プ 】 is felhasználnak. A kenderből készített papír különösen rugalmas; a mitsumata a papírpénz alapanyaga is; a papíreperfa leveléből készített papír rugalmatlan, míg a ganpi papírja kitűnően állja a rovarokat és a fülledt időjárást. Manapság a géppel merített papírok is igen elterjedtek, mégis a kalligráfia tankönyvek legtöbbször a kézzel merített papírt ajánlják.
Vízcseppentő【水差し】
A tuskészítés folyamata a suzuri【硯】dörzsfelületén történik, azonban sok esetben nincs a kalligráfus környezetében vízvételi lehetőség; illetve ha van is, akkor is körülményes a vízzel feltöltött tusdörzsölő követ végigegyensúlyozni a lakáson. Erre használnak Japánban egy ½ – 1dl-es vízcseppentő tégelyt, amiből könnyen és pontosan lehet adagolni a tuskészítéshez szükséges vízmennyiséget. Legtöbbször apró teáskannát formázó kovácstermék, de találkozhatunk kerámiából készült, vákuumos mizusashival is. Utóbbi egy zárt, kétlyukú – körtemuzsikára emlékeztető – tégely: hüvelykujjunkkal az egyik lyukat befogva aprólékosan, cseppenként adagolhatjuk a vizet. Mizuteki【水滴】 .
Filcalátét【下敷き】
A shitajiki egy egyszerű filcalátét, ami az asztalt hivatott megvédeni a lecsöppenő tustól. A kalligráfiához használt papírok általánosságban sokkal nagyobb nedvszívó képességgel rendelkeznek nyugati rokonaikhoz képest, így festéskor gyakorlatilag teljesen átüt a tus – ha nem volna a papír alatt a shitajiki, minden esetben tuspacákkal lenne tele az asztalfelület. A shitajikit összehajtani nem szabad, mert a hajtások később akadályozzák az ecsetet – legokosabb kiterítve vagy felcsavarva tárolni.
Papírnehezék【文鎮】
A bunchin eredetileg egy hosszú, vékony vasrúd, amit papírnehezékképpen a papír felső szélére helyez a kalligráfus. Japánban a közoktatásban ez mindig egy 1 x 1 x 25 cm-es öntöttvas rúd, azonban gyakorlatilag bármi használható papírnehezékként – Ono például szamurájkard markolatvédőjét【つば・鍔】vonultatja fel papírnehezékként.