Ahogyan az kocsiban is parkolás után behúzzuk a kéziféket, vagy ahogy a gázos is ráragasztja a kazán oldalára az matricáját az elérhetőségeivel, ugyanúgy a kalligráfiát is a pecsét zárja le – ettől lesz teljes az összkép. A pecsét árulkodik arról, hogy ki készítette a kalligráfiát – tulajdonképpen ez helyettesíti a nyugati képzőművészetekben oly megszokott “művész monogramját”. Aláírás ha olykor nem is, de pecsét mindig van egy kész munkán. Lehet az teljes név, becenév, művésznév, vagy akár csak egy motívum – mind a kalligráfus (és munkája) későbbi beazonosítását szolgálja. Pecsét nélkül Japánban (és Kínában) is úgy tekintenek egy kalligráfiára, mint amelyik még nincs kész: hiányzik róla még valami, amit a kalligráfus még pótolni fog, így nem került még rá a zárópecsét. Előfordul, hogy praktikussági okokból csak kasírozás (a kalligráfia sík hátlapra való felfeszítése) után teszi csak rá a pecsétjét a kalligráfus, de mindenképpen ez lesz az utolsó lépés. A pecsétek megválasztásáról, használatáról másik bejegyzés szól – következőkben a pecsétfaragás folyamatát, lépéseit tekintjük át – lépésről lépésre.
Anyagát tekintve a pecsét leggyakrabban kőből készül, de gyakori a fa- vagy állatcsont pecsét is: régen közkedvelt volt például az elefántcsont, de manapság ehelyett vízibivaly szarvából is készítenek gyakran pecsétet. Az évszázadok során fémből is gyakran készítették őket: lehetett arany, ezüst, acél, illetve vas- vagy rézöntvény is, kinek mi állt rendelkezésre, illetve mit tudott a leginkább megmunkálni. Az internet korában pedig közkedvelt opció a fent látható műgyanta pecsét, ezeket fehérre, barnára, vagy akár színátmenetesre öntik, és az Aliexpresszen vagy a Temun “filléres” tétel – legalábbis ahhoz képest, hogy mennyire menők. Az itt látható pecsétek ráadásul tokkal-vonóval együtt jönnek, a csúszófedeles tokban kis tintapárna, ún. “pecsétsár” – 印泥 /indei/ – is lapul, hogy zsebben hordozva is használható legyen. Lehet kör- vagy négyzet alakú, de gyakoriak az ovális, vagy téglalap-alakú pecsétek is.
Kell a pecsétfaragáshoz természetesen valamilyen fajta faragószerszám, ami lehet egy éles kés, tapétavágó “sniccer” vagy intarziakés (utóbbi kettő például gumiból faragott pecsétekhez tökéletes választás), de a keményebb anyagokhoz általában külön e célra készített szerszámacél vésőket használnak. Utóbbi, szerencsére, egyből készletben kapható: sokféle vésőprofillal, hogy ne nekünk kelljen összeválogatni, hogy milyen alakúakra lesz szükségünk – ezt úgyis az adott pillanat dönti majd el, amikor a fejünket vakarjuk, hogy az adott mintának a jobb alsó sarkából hogyan tudnánk a fölösleges anyagot úgy eltávolítani, hogy közben ne trancsírozzuk szét a minta szomszédos redőjét, amit az elmúlt órában olyan keményen összpontosítva faragtunk ki, hogy a homlokráncainkon almát lehetett volna reszelni. Szóval biztosan szükségünk lesz egy nagyon hegyes – szinte tű alakú – szúróár-szerű implementumra, illetve én amit nagyon gyakran használok, az a kereknyelvű, kanál-alakú véső, a lapos véső (ez a hátlapján teljesen sík, és csak egyfelől van neki éle és homloklapja), illetve a harántvéső. Harántvésőből létezik jobbos és balos is – és alapszabály, hogy általában pont nem az szokott kelleni, amelyik nekünk van. Ezt úgy tudjuk megelőzni, hogy tartunk jobbosat is, balosat is. A markolatot, nyelét tekintve, korábban voltak nekem zsinórtekercselt vésőim is, de úgy találom, hogy a képeken is szereplő bőrtekercselt verzió sokkal kényelmesebb, úgyhogy ha találunk ilyet, mindenképpen csapjunk le rá!
Nulladik lépés a pecsét lapjának síkba csiszolása, ehhez pedig szükség lesz finom szemcseméretű csiszolóvászonra (vagy vízálló polírpapírra), hogy a gyártásból hátramaradt megmunkálási nyomokat eltüntessük. Nekem 400-as szemcseméretű van kéznél (ennyi homokszem van ráragasztva négyzetcentiméterenként), és úgy találtam, hogy ez már kellően finom ahhoz, hogy ne maradjanak karcolásnyomok a felületen:
Bal felül a sárga/barna pecsét még a csiszolás előtti, “gyári” állapotot tükrözi. Az ott is látható íves rovátkékat kell a finomcsiszolással eltüntetnünk. Kiváló ötlet, ha ehhez a művelethez a csiszolópapír alé egy üveglapot (vagy tükröt) helyezünk: ez biztosítja, hogy a kapott felület valóban teljesen sík legyen. Körkörös mozdulatokkal igyekezzünk minél egyenletesebbre csiszolni a pecsét talpfelületét,
Egy japánból kapott pecsétfaragásról szóló könyvben olvastam nemrég, hogy a talpfelület megmunkálásánál úgy érhetjük el a teljesen sík felületet, hogy a pecsétet csiszolás közben minél lejjebb fogjuk – így nehezebb akaratlan szögeket, és a rossz tartásból eredő általános ferdeséget belevinni a felületbe. Ezt tovább spékelhetjük azzal a technikával, hogy adott időközönként forgatjuk is a pecsétet: kezdetben a lapjánál fogva tartjuk, majd pár kör után fordítunk rajta 90°-ot; később pedig az élénél fogva tartjuk, illetve váltogatjuk, hogy hol az élénél, hol a lapjánál fogjuk a munkadarabot.
Fent: a kapott felület simasága szembeötlő a kiindulási állapothoz képest.
Balra: a következőkben egy vékony papírdarabra lesz szükségünk a minta megrajzolásához.
Lent: Fontos szempont, hogy a faragásra kijelölt íróasztalt vagy munkapadot kellően be lehessen világítani – illetve nagyon hasznos, ha van egy világítós, karos nagyítónk is az apróbb részletekhez – de ha jó a szemünk, akkor ez nem feltétlenül szükséges. Én például szemüveges vagyok, de nagyon közelre kiválóan látok nélküle, úgyhogy gyakran csak plusz lámpaként használom a képen látható LED-es nagyítót (kínai gyártmány):
Innen kezdődik a művelet izgalmasabbik része, mert ki kell választanunk, hogy mit is faragunk bele a pecsétbe – bár, mire eddig eljutunk, rendszerint már kikristályosodik, hogy milyen mintát szeretnénk a felületre felvinni. Pecsét lévén, értelemszerűen a japán (és kínai) kalligráfia Öt Fő Stílusa közül (amelyekről külön fejezetek is szólnak a “Tudástár” szekcióban), a Pecsétírást (篆書/tensho/) érdemes választanunk. Ez itt például az “elefánt” írásjegye (象) pecsétírás stílusban. Ha nem vagyunk biztosak a választásban, akkor üssünk fel egy kalligráfia-szótárt, amelyek használatáról szintén külön fejezet okít minket a “Tudástár” rovatban. Vagy még jobb: kérjünk segítséget a Zopcsák Feritől (= a szerzőtől). : )
Mivel a pecséteket mindig “tükörírásban” kell kifaragni, ezért egy fontos lépés a minta tükrözése. Én ezt úgy értem el, hogy a digitálisan megrajzolt kandzsit (vagy bármilyen egyéb mintát) szoftveresen tükröztem (erre a legtöbb grafikai szoftver képes ma már), így egy másolható verziót kaptam, ezt kell átvinnem majd a másolópapírra.
Ez az a pont, ahol a kész mintát bemásoljuk egy Word dokumentumba, elhelyezünk a papíron többet is belőle, egyre növekvő vagy csökkenő méretekben – hogy biztos legyen olyan, amelyik pont a megfelelő méretű a pecsétünkhöz – és egyszerűen kinyomtatjuk, majd pedig ollóval körbevágjuk a mintát. Nekem jelenleg nincs nyomtatóm, így egy jóval fapadosabb megoldást választottam: festőszalaggal egyszerűen ráragasztottam a képernyőre a rizspapírt, és a laptop fényerejét megnövelve látszik az eléggé, hogy egy puhább (mondjuk 2B vagy 3B) ceruzával át lehet rajzolni. Fakezűeknek ez a lépés nem ajánlott – nekik inkább a nyomtatást javaslom – bár alapból, aki pecsétfaragásra adja a fejét, az általában ügyes kezű szokott lenni, úgyhogy ha nincs nyomtatónk, akkor nyugodtan másoljuk csak a képernyőről a mintát. Ha a minta egy könyvből van, vagy szabadkézi rajzról, akkor azt az ablakra téve is át tudjuk másolni.
Az én verzióm ilyen lett: kellően látható a ceruzavonal – a méretet pedig úgy határoztam meg, hogy a pecsétet odatettem a képernyőre, és addig igazítottam a laptopon a nagyítást, hogy pont fedje a mintát a munkadarab. Eredetileg nagyobb volt persze a rajz, úgyhogy körülbelül 25% lett a “nagyítás” a gépen. Amint ez a lépés megvan, innentől már becsukhatjuk a laptopot. Illetve ne is csukjuk be, hanem inkább indítsuk el rajta a kedvenc albumunkat, ami segít kizárni a külvilágot, hogy jobban tudjunk fókuszálni – szükségünk lesz rá!
Ha kivágtuk a kinyomtatott (tükrözött!) mintát – vagy ha leszedtük a képernyőről – akkor ragasszuk azt rá a pecsétre, hogy a mintatranszfer során el ne mozdulhasson. Én ehhez a már előbb is jól bevált festőszalagot használom – de ha csak sima cellux van otthon, az sem probléma. Én azért szeretem jobban a festőszalagot, mert kézzel könnyen téphető.
Ez az utolsó olyan lépés, ami “sima liba” – a következőkben kell majd jobban észnél lenni.
Ha célegyenesben van a minta, és a papír sem tud elmozdulni, akkor ragadjuk meg a kedvenc (és legvékonyabb) tűfilcünket. Alkoholos filc ez, csak nem a hagyományos, 0.5mm-es fajta, hanem lehetőleg minél vékonyabb: az enyém 0.3mm, az Edding sorozat “S”-jelű darabja (talán “Super Fine” akar lenni az az “S” rajta). “F” jelű is létezik belőle, de az nem ennyire vékony.
A tűfilccel pedig gyorsan kell cselekedni, mert a vékony papír úgy szívja ki tintát a filctollból, mint a Nigériai Herceg a pénzt a bankszámlánkról, ha megadjuk neki – ezért ha habozunk, vagy hezitálunk, akkor egy nagy fekete paca lesz a büntetés! A cél, hogy miközben vastag csíkokban fut szét a papíron a tinta (erre készüljünk fel lelkiekben), azalatt mi a vékony filctoll alkoholos természetét kihasználva határozott vonalakat írjunk a papír túloldalán lévő felületre. A papírral tulajdonképpen nem is szabad foglalkozni immár: az lebegjen a szemünk előtt, hogy a talpfelületre rákerüljön a tinta – így gyors, de határozott vonásokkal kell dolgoznunk!
Ne féljünk: a pecséten maradó vonások meglepően vékonyak lesznek (legalábbis nem lesznek vastagabbak, mint a filctoll névleges vastagsága). Hasonlítjuk is össze a vonalvastagságot a pecséten és a papíron! Ebben a lépésben még tudjunk javítgatni a vonalakon, ha szeretnénk – illetve, ha valamelyik részlet mégse tetszik, akkor még van lehetőségünk akár újra is rajzolni az egészet (vagy egyes részeket). Ehhez denaturált szeszre (etanolra), vagy sima háztartási alkoholra van csak szükségünk, meg egy fültisztító-pálcikára (vagy egy papírzsebkendő sarkára), és máris ki tudjuk “radírozni” a nemkívánatos részeket. Sokan a magánéletükben is alkohollal igyekeznek “eltüntetni” a problémákat, ezt a módszert ott semmiképp nem ajánlom! : ) De a filctollnyomok eltüntetésére tökéletes!
Utolsó simítások a faragás előtt: én is itt még megerősítem helyenként a vonalakat – főleg a széleket, ahol kevésbé voltam biztos magamban a papíron keresztül – majd pedig a munkadarabot a kézisatuba befogva “Jöhet a mehet!”
Sőt! Már itt a vonalak megerősítésénél a satuban van a pecsét!
SŐT! Már a minta átfilcezéséhez is okosan tesszük, ha befogjuk a satuba a pecsétet, a ráragasztott papírral együtt! Satuval együtt sokkal biztosabb fogást találunk rajta – így kényelmes lesz dolgozni vele.
Tulajdonképpen innen “kezdődik” maga a faragás – eddig csak az előkészületek tartottak (bár egy barátom szerint a rákészülés legalább ugyanolyan fontos, mint a művelet)! A japán kalligráfiával ellentétben, itt most sajnos nem tudok pontos tanácsot adni, hogy mikor melyik vésővel, melyik irányba, milyen sorrendben és milyen mozdulatokkal haladjunk, mert ez rengeteg dologtól függ: milyen anyagot munkálunk meg éppen, mennyire van hely a vonások között, mekkora és milyen formájú vésőink vannak, azok mennyire élesek, stb. stb. stb… rengeteg dolog befolyásolja, és az adott szituációban amit a legbiztosabbnak érzünk, szerintem azzal érdemes elindulni. Amiben biztos vagyok, az az, hogy eleinte igyekezzük a “maradó” részektől minél távolabb megszokni, hogy egy adott vésővel milyen mélységben tudunk anyagot eltávolítani egy mozdulattal, illetve milyen szögben tartsuk ahhoz, hogy a tervezett vonalon lehessen vágni vele. Nekem többször volt itt olyan élményem, hogy egy adott szögben tartva a vésőt, az például elhúz az egyik vagy másik irányba, mint egy defektes kocsi. A tágasabb részekben megszokjuk kicsit a “működést”, és mire oda jutunk, hogy az utolsó simítások lesznek csak hátra, addigra már elég magabiztosan fogjuk tudni kezelni, hogy ne rontsuk el nagyon.
Az általam jelenleg használt darab kifejezetten felhasználóbarát, mert műgyanta a pecsét anyaga, így akár hosszú csíkokban is történhet az anyagleválasztás. Gumiból is faragtam korábban pecséteket, többet is: van már egy egész dobozzal 😀 ott természetes a hosszú forgács, hiszen a gumi nagyon megengedő. Lehet is pecsétgumit kapni Pesthidegkúton, ami kifejezetten e célra készül. Illetve a másik extrém véglet a kő volt, amivel próbálkoztam: ott tényleg csak karcolni lehet – szó szerinti “vágásfelületről” szó sem esik.
Lent: Nekem egy idős kovács mondta egyszer, hogy a hosszú, spirális forgácsleválasztás annak a jele, hogy megfelelő az előtolási sebesség (például fémekbe történő fúrásnál). A képen a maradó rész lesz a pecsét mintája, ez a nehezebb opció, a Yin/Yang pecsétek közül: 朱文 /shubun/ – fehér háttéren piros szöveg – ezek a “Yang” pecsétek. Faragás szempontjából az egyszerűbben kivitelezhető a 白文 /hakubun/ – piros háttéren fehér szöveg – ezek a “Yin” pecsétek.
Itt a nagyja már készen van – az eltávolítandó részek már többnyire mind hiányoznak az anyagból. Innen még egyszer megerősítem a vékony filcvonalakat, hogy egységes vastagságra faraghassam az anyagot:
A Finish-ben vagyunk: innen már előkerül a tintapárna – japánul csak “pecsétsár” 印泥 /indei/ – hogy ellenőrizzük, milyen a nyomat. Már csak bő egy-két óra van hátra az utolsó simításokig. A tintapárnáról külön bejegyzés fog szólni majd, most nem részletezem külön, de a hagyományos pecséteknek ez elengedhetetlen tartozéka. Természetesen jó a sima ICO / Ápisz piros bélyegzőpárna is, ha nincs más. Emlékszem, hogy kiscica-koromban magam is olyannal dolgoztam, amíg nem volt más. : )
Elkészültek az első próbanyomatok. “Egy a papír – egy a párna – egy a papír – egy a párna” (à la Bajor Imre). A próbanyomatok alapján még rengetegmindenen akarunk majd módosítani, erre lélekben érdemes felkészülni – illetve arra is, hogy mivel tükrözve kell dolgoznunk, nem mindig egyszerű az alakítani kívánt részek azonosítása. Mivel itt az “Elefánt” írásjegyét készítem el, így könnyű dolgom volt: úgy azonosítottam a keresett vonásokat, hogy menetirány szerinti “első füle”, “hátsó füle”, “farka”, “mellső lába” – hiszen a menetirány szerinti “előre” a pecséten és a lenyomaton pont ellentétes “irányban” van, de a megmunkálás szempontjából ugyanazt a “helyet” jelölik! Érdemes az efféle nevezéktrükkökkel próbálkozni a “jobb/bal” helyett, és akkor kisebb eséllyel véssük az ellenkező oldalát – hiszen valljuk be: a műveltebb britek is tudják, hogyha a már majdnem teljesen kész pecsétünknek pont a másik oldalából faragunk le végérvényesen darabokat, mint ahonnan szeretnénk, az “nem ideális”.
Utolsó utáni lépésként fogjunk rögtön egy olyan kalligráfiát, ami a fiókban hányódik pecsét nélkül (és amit fel merünk vállalni) – és tegyük rá! Így már egyből jobb! És ne feljtsünk el kérkedni vele az interneten! Hiszen bő fél nap az elkészítése egy ilyen pecsétnek, úgyhogy ezúttal kiérdemeltük! 🙂
Lent: 舞鳳飛龍 /maibō hiryū/ – “Táncoló Főnix & Repülő Sárkány” (a kultúra kecses megtestesítői a Távol-Keleten) – szkennelés előtt és után.
