雨後之蟬 /u-go no semi/ “Kabócák eső után”
Kis Pecsétírás 小篆 /shōten/ – tanulmány; fekete tus akvarellpapíron, 30 x 42 cm
Digitalizálva, színmanipulálva (2026)
Részlet 鄧石如 Deng Shiru, híres kínai kalligráfus egyik verséből:
“雨過蟬聲，風來花氣，令人自醉，大抵黑白善惡，只宜在心，不宜在口”
Magyar fordításban: “A kabócák eső után dalolnak, virágok illatát hordja a szél – mámorító. Általánosságban elmondható, hogy a helyes és a helytelen, a jó és a rossz dolog legjobban a szívünkben marad, nem pedig kimondva”.
Az egyik kínai kalligráfia-tankönyvemben szerepelt ez a részlet, egészen klasszikus, 4×3-as konfigurációban – de egy “ibériai jazz” -válogatás barlangrajzra emlékeztető albumborítója által inspirálva – amolyan gyurmakísérlet jelleggel – egymásnak nyomtam az írásjegyeket, hogy csak a szín sugallja, hol végződik az egyik, és hol kezdődik a másik. A “táncoló űrhajós” ott középen a “fekete”: 黑
馬 /uma/ – Ló
Fekete tus akvarellpapíron, 21 x 30 cm (2025)
A 馬 ló a japán és a kelet-ázsiai kultúrában az erő, a szabadság és a lendület szimbóluma. A Ló nem tétovázik: figyel, érez, végül teljes erejével mozdul meg. Ez a kalligráfia ezt az energiát ragadja meg — az elindulás pillanatát, amikor a belső szándék mozgássá válik.
Hagyományos Gyōsho (Sétálóírás) stílusban, ám a Ló dinamizmusához alkalmazkodva én is most kivételesen változtattam a vonássorrenden: alapesetben 1:baloldala, 2:teteje 3: középső függőleges, 4-5-6: vízszintes sörényei és a háta, 7: vízszintes (a lábai egyetlen vonássá összevonva). De most: 1:teteje, 2:bal függőleges, 3-4-5:sörénye (vízszintesek) és a háta, 6: középső függőleges, 7: vízszintes (a lábai egyetlen vonássá összevonva).
Ez a kalligráfia újévi emlékeztetőként szolgálhat arra, hogy merjünk irányt választani, még akkor is, ha az nem a szokványos irány — és bízzunk a bennünk rejlő erőben. A Ló éve a mozgás éve: amikor nem sodródunk tovább, hanem tudatosan indulunk el a saját utunkon!
鎧 /yoroi/ – szamurájpáncél
Ecsettoll akvarellpapíron, 行書 /gyōsho/ (sétálóírás), 4 x 3 cm
digitalizálva, színmanipulálva (2018)
“Ahogyan egyre öregszünk, életünk során egyre több és több előítélet rakódik le bennünk a hallottak vagy látottak szerint – azonban ez a vastag réteg előítélet a szívünkön pont úgy működik, mint egy páncél: minél több van rajtunk belőle, annál nehézkesebb a járás, és annál nehezebben látunk ki alóla – ha ki is látunk, általában csak egy irányba: amerre eredetileg elindultunk. Azonban ha időről időre kibújunk a páncélból, nemcsak a járásunk lesz sokkal könnyedebb, de a helyváltoztatás is gyorsabban megy majd, és olyan irányokba is láthatunk, amelyekbe a páncél alól addig nem. Így van ez az előítéleteinkkel is: először nekünk kell letennünk őket, hogy olyasmiket észrevehessünk, amiket azelőtt nem is gondoltunk volna.” – Natori Hōgen
吾唯足知 – “Ware tada taru wo shiru”
fekete tus Shikishi-táblán, 24×27 cm; Reisho (hivatali írás) stílusban; 2020
„Megelégedett vagyok azzal, amim van.” A gondolat Lao-ce egyik tanításai közül való, a Tao Te King 46-ik verséből származik: „Aki tudja, mi az elég, az gazdag” – azaz a megelégedettség maga a belső gazdagság. Eredeti klasszikus kínaiul:
禍莫大於不知足；咎莫大於欲得。故知足之足，常足矣。
Hogy miért van ilyen furcsa elrendezésben a szöveg, arra a japán mosdószökőkutak “mélyén” rejlik a válasz: Japánban a Tszukubai (蹲踞) egy olyan mosdókút, amelyet szent helyek bejáratánál helyeznek el, hogy a látogatók rituális módon – a kezek megmosásával és a száj öblítésével – megtisztulhassanak, mielőtt belépnek. A kő felszínére vésett kandzsik önmagukban nem hivatottak különösebb jelentést hordozni – ha azonban mindegyiket a középen lévő négyzet alakú vízgyűjtő nyílással, azaz a „száj” jelentésű 口formával együtt olvassuk, akkor a következő karakterekké válnak: 吾 (én), 唯 (pusztán), 足 (elég), 知(tud).
成功 /Seikō/ – Siker
fekete tus sárga falitekercsen, 14 x 70 cm (2025)
Seikō. Ha meghalljuk ezt a szót, egyből mindenki talán a karórára asszociál elsőként. Nem tévedés ez: az óramárka jelentése: “Siker”. A siker a japán gondolkodásban nem pusztán eredményt jelent, hanem egyúttal az ahhoz vezető utat is. A kitartó gyakorlást, az ismétlésekben rejlő fejlődést, és azt a belső fegyelmet, amely nélkül nincs valódi győzelem. Ez a kalligráfia a csendes munkáról szól, ahol az eredmény természetes következménye a figyelemmel végzett, fegyelmezett és kitartó munkának.
A kompozíció további elemei fentről lefelé:
– Tusdörzsölő kő – 硯 /szuzuri/ – a tus elkészítéséhez (ide mártjuk az ecsetet is)
– Pecsét – 判子 /hanko/ – (általában kőből, de itt gumiból (ezt tudom könnyebben faragni)
– Hagyományos cinóber tintapárna – 因泥 /in-dei/ – szó szerint “pecsétsár”
– Szőrecset – 筆 /fude/ – 5 x 1 cm-es kecskeszőr íróecset
– Ecsettámasz – 筆置き /fude-oki/ – jelen esetben egy fél ruhacsipesz (ez volt kéznél éppen)
– Megint két saját faragású pecsét, a hosszabbikban a véset “Shodō Station”. A másikban “Fue”(ri).
先生 /Sensei/ – Tanár
eredetileg fekete tus fehér rizspapíron, 24 x 33 cm (2025)
digitálisan szín-invertálva
A 先生 “Sensei” szó jelentése: „aki(k) 先←előttünk 生←élt(ek)”. Nem csupán tanárt jelöl, hanem azt a személyt, aki tapasztalatával, jelenlétével és példájával mutat irányt. A valódi sensei nem kész válaszokat ad, hanem kérdéseket hagy maga után, amelyek mentén a tanítvány saját útját fedezheti fel.
Illusztráció a Károli Gáspár Református Egyetem Japanológia tanszéke által, Varrók Ilona intézetvezető-asszony tiszteletére kiadott “Japanológia VI.” című kötet borítójára. A nyomdába egy másik stílusú, ugyanaznap készült kalligráfiám került végül, így a fel nem használt változatot itt osztom meg.
土市庵 /Doichi An/ – “Szombathelyi Japán Teaház”
24 x 33 cm; eredetileg rizspapíron, később fatáblára CNC-gravírozva (2022)
Nagy megtiszteltetés ért 2022-ben, amikor a Magyar-Japán Baráti Társaság szombathelyi csoportja felkért, hogy fessem meg japánkert közepén újonnan épülő, hagyományos szabadtéri teaszoba névtábláját. Először függőleges irányba indultunk el, de az építészeti kötöttségek miatt végül vízszintes kalligráfiára esett a választás, melyet digitalizáltam, és az emailben átküldött PDF-ből CNC-marással készült el a fatábla. A fehér festék szerintem remekül harmonizál a fa barna erezetével.
土 /do/：Szombat (土曜日)
市 /ichi/：Piac, vásár (市場)
庵 /an/：Rejtek, kunyhó
昇龍 /shōryū/ – Felszálló Sárkány
Ecsettoll akvarellpapíron, 4.5 x 8 cm
digitalizálva, színinvertálva (2020)
Nem más ez, mint Hanoi egyik történelmi városneve nagyjából 1000 és 1400 között. Két elmélet is van a keletkezésére: egyik, hogy a Lý-dinasztia első uralkodója állítólag egy sárkányt látott felszállni a Vörös-folyóról a leendő főváros helyén; a másik pedig, hogy a várost kettészelő Vörös-folyó itt pont úgy tekereg, mint egy sárkány (tényleg úgy tekereg, meg lehet nézni a térképen!). Így hát a Felszálló Sárkányról 昇龍 kapta egykori nevét Vietnám fővárosa. A városnak egyébként vagy hat különböző neve is volt, Hà Nội pedig 1831-ben lett végül – ami arra utal, hogy a “folyók között” (igazából a Vörös-folyó egyik kanyarulata által több oldalról körülölelve) fekszik a település: 河内 (azaz “Folyamköz”). A Thăng Long név pedig ma főként népszerű cigarettamárkaként él tovább, kb pont úgy, mint idehaza a Sopianae!
De! Mondok még valamit, csak hogy még jobban okosodjunk (a jóból sose elég): 1430 és 1800 között “Keleti Fővárosnak” hívták a települést, ami nem csak onnan lehet bazi-ismerős, hogy Tokiónak is pont ugyanez a neve ma: 東京 , hanem hogy ugyanez az összetétel vietnámiul kiolvasva “Đông Kinh” – azaz a zsíroshajú, sápadtarcú nyugati finánckapitalista tengerész-martalócok eurocentrikus (netán franciás?) akcentusával ejtve: Tonkin! (ld. Tonkini-öböl, stb). Besenyő M.I.V. István szavaival élve: “Na?! Hitték volna?!”
愛 /ai/ – LOVE: szerelem, szeretet
Fekete tus rizspapíron, 33 x 42 cm (2017)
Az 愛 /ai/ a japán nyelvben a szerelem, szeretet jelentésével bír – de a karakter mélysége messze túlmutat egy egyszerű „érzés” fogalmán. A klasszikus írásjegy formája azt sugallja, hogy a szeretet nem puszta fellángolás, hanem valami, ami rétegekből épül fel, és idővel válik igazán tartóssá.
Az 愛 karakter etimológiája különösen beszédes: a középső részben ott van a 心 („szív”), ami a kínai–japán kultúrában is a lélek és az érzelem hordozója. A szív fölött található elemeket a régi magyarázatok gyakran a „kéz” és a „befedés / óvás” képzetéhez kötik: mintha a szeretet nem egyszerűen megjelenne, hanem óvná és körbefogná azt, ami fontos. Az alsó rész, a 夂 pedig sok karakterben a „lépés / mozgás” képét hordozza – mintha a szeretet nem statikus állapot, hanem odafordulás, egy irány, amelyben lépéseket teszünk. Így az 愛 nemcsak „érzelem”, hanem cselekvés és jelenlét: figyelem, gondoskodás, és az a fajta kitartás, amely időnként lassít, visszafog, vagy épp megállít bennünk valamit.
Ezt az írásjegyet szépen írni azért nem könnyű, mert egyszerre kér lágy vonalvezetést és stabil tartást. Ha túl erősen írjuk, kemény lesz; ha túl puhán, szétesik. A jó 愛-ban a vonások összetartják egymást, mégis marad benne levegő – ahogy az igazi szeretetben is: egyszerre van benne kötődés és szabadság. A karakter ezért nemcsak jelentést hordoz, hanem egyfajta emlékeztető is: a szeretet ott kezdődik, ahol a figyelem állandóvá válik.
Érdekesség, hogy a modern egyszerűsített kínaiban az 爱 elhagyja a „szív” (心) komponensét – ezért is olyan erős a tradícionális verzió 愛: hiszen szó szerint „szívet visz bele” a szeretetbe.
↑「般若心経」Szív szútra – Fekete tus akvarellpapíron, 25 x 45 cm. Digitalizálva, színinvertálva (2017).
“Midőn Avalókitésvara bódhiszattva a végső bölcsességbe mélyedt, felismerte az öt halmaz ürességét és megvált minden szenvedéstől:
– Ó, Sáriputra! Az alakzat nem más, mint üresség, az üresség nem más, mint alakzat; üresség bizony az alakzat, alakzat bizony az üresség. Így van az érzet, az észlelet, az indíték, a tudat is. – Ó, Sáriputra! Üresség a sajátja mindeneknek: nem születnek, nem enyésznek, nem szennyeződnek, nem tisztulnak, nem gyarapszanak, nem fogyatkoznak. Nincs hát az ürességben alakzat, érzet, észlelet, indíték, tudat. Nincs szem, fül, orr, nyelv, test, elme. Nincs alak, hang, szag, íz, tapintat, eszme. Nincs világa a szemnek és így tovább, míg nincs világa a tudatnak. Nincs nem-tudás és nincs szűnte a nem-tudásnak, míg nincs öregség és halál, s nincs szűnte az öregség- és halálnak. Nincs szenvedés, eredet, megszűnés, út. Nincs tudás, sem siker, mert nincs mi sikerülhetne.
A bódhiszattva a végső bölcsességre hagyatkozik, hogy szellemét mi se gátolja; s mert gáttalan, nem szorong többé, kibontakozik fonák nézetei közül és eljut a nirvánába. A hármas idő minden buddhája a végső bölcsességre hagyatkozik, hogy elérje a teljes és tökéletes megvilágosulást. Ezért a végső bölcsesség a legszentebb ige, a legragyogóbb ige, a felülmúlhatatlan ige, a páratlan ige, amely lebírhat minden szenvedést, igazán és csalhatatlanul. Ezért a végső bölcsesség igéje így nyilatkozik meg: „Eljött, eljött, végigjött, túl-jött, köszöntessék a megvilágosulás!” (Terebess Gábor fordítása)
我愛篆書 /wo ài zhuànshū/ – “I love pecsétírás” (kínaiul)
Fekete tus rizspapíron, Urauchi-technikával kasírozva (2025)
Kísérleti prototípus a 2025 novemberi Urauchi-szemináriumon a csehszlovák születésű (manapság cseh) kalligráfus, René Ochiai útmutatásai alapján. Az eljárás lényege, hogy csirizzel egy hátlapra feszítjük az előzőleg vízzel teljesen átitatott kalligráfiát, így a rizspapír száradás után (rendszerint másnapra) tükörsima lesz. Ízlés szerint szkenneljük, keretezzük! Kis képen a kiindulási állapot.
「我以外皆我師」- “Örök tanítómesterünk a Világmindenség”
Fekete tus rizspapíron; digitalizálva, színinvertálva (2018)
Ez a kalligráfia – vagyis a hozzá kapcsolódó történet – a gereblyéről szól, akinek már harmadjára léptek rá a fogaira. Ugyanis nem kell feltétlenül tanárnak, vagy egyáltalán embernek lennie ahhoz valaminek, hogy tanulhassunk tőle! A minap három új dolgot tanultam anélkül, hogy emberekkel kellett volna találkoznom hozzá!
我 /ware/ – én, magam
以外 /igai/ – kivéve, azon kívül
皆 /mina, minna/ – mind, mindenki
我師 /waga shi/ – az én tanítóm
A 我以外皆我師 filozófiája a tanulás egyik legfontosabb feltételét fogalmazza meg: az alázatot. Arra emlékeztet, hogy bárkivel találkozunk – legyen fiatal vagy idős, tapasztalt vagy kezdő –, mindig van valami, amit tőle tanulhatunk. Nem feltétlenül technikát: lehet egy hozzáállást, egy mozdulatot, egy tükröt önmagunkról. A Shodō gyakorlásában ez különösen igaz: minden vonás visszajelzés, minden hiba tanítás, és a fejlődés gyakran épp ott kezdődik, ahol képesek vagyunk elfogadni, hogy még tanulunk. A mondat ezért nem csak bölcsesség, hanem gyakorlat is: nyitott figyelem, amely mesterré teszi a világot.
尺八 /shakuhachi/ – japán bambuszfurulya
fekete tus rizspapíron, 24 x 33 cm (2017)
A Shakuhachi (magyarosabb átírásban “sakuhacsi”) a japán zenei kultúra egyik legkülönlegesebb hangszere: egy bambuszból készült, ötlyukú fuvola, amelynek neve a hosszára utal. A „尺” a régi japán mértékegység, a „八” pedig a további nyolc sun (寸) – vagyis a klasszikus shakuhachi eredeti hossza egy shaku és nyolc sun, körülbelül 54–55 centiméter. Ez a hangszer azonban nem csak zenei eszköz, hanem egyfajta önfegyelmi gyakorlat is: a hang megszületésének feltétele a nyugodt légzés, a testtartás, és az a finom kontroll, amelyben egyszerre van jelen erő és lágy érzékenység.
A shakuhachi hangja egyszerre tűnik egyszerűnek és végtelenül árnyaltnak. Ugyanaz a hangnem lehet tiszta, fátyolos, reszkető vagy szinte „szeles” – attól függően, hogy a művész hogyan irányítja a levegőt, hogyan „vágja” a hangot, és hogyan hagyja, hogy a csend is része legyen a zenének. Ezért a shakuhachi nem a virtuóz díszítések hangszere elsősorban, hanem a tér és idő művészete: a hang és a szünetek egymásba fonódása.
E kalligráfia megírására Kenéz László, magyar shakuhachi-művész egyik előadása inspirált: a meszelős söprő vonások hivatottak a száraz, karcos hangokat szimbolizálni.
文武 /bun-bu/ – “Kard és Ecset” (szó szerint 文 “irodalom” és 武 “harc”)
Ecsettoll fénymásolópapíron, 21 x 30 cm. A svájci születésű Pascal Krieger (sz.1945) Győrben megtartott harcművészeti és kalligráfia- összevont edzőtáborának pólódizájnja, mellyel engem bíztak meg a szervezők (2017)
A 文武 Bun-Bu a japán kultúrában az „ecset és kard” egységét jelenti: a műveltség (文) és a harci készség (武) kettős útját (efféle összetételben is gyakori: 文武両道 /bun-bu ryōdō/ = a kultúra és harcművészet kettős útja).
Nem ellentétek, hanem egymást kiegyensúlyozó erők. A 文 a mintázat, a tudás és a rend világa: a vonalak tisztasága, a gondolatok formába öntése, az a fajta belső fegyelem, amely nem látványos, mégis mindennek az alapja. A 武 ezzel szemben a mozdulat, az elszántság és a jelenlét: a döntés ereje, amelyet nem lehet visszavonni – ahogyan egy kardvágást sem lehet „kijavítani”.
A kalligráfia éppen ezért különleges közös nyelv a két világ között. Ugyanúgy testből indul, mint egy harcművészeti technika: a tartás, a légzés, a ritmus és a kontroll mindent meghatároz. Egy jó ecsetvonásban egyszerre van jelen a 文 finomsága és a 武 határozottsága – a precíz forma mögött ott a koncentráció, a gesztus mögött ott a szándék. Ezért lehet a shodō-t a „harcos” és az „írástudó” közös gyakorlásának is tekinteni.
A Bun-Bu eszméje ráadásul ma is él: a modern értelemben már nem csak kardforgatást, hanem általában a fizikai nevelést és a sportot is magában foglalja – vagyis azt, hogy a szellem, a technika és a test egymást építve fejlődjenek. A valódi erő nem nyers erőszak, hanem műveltséggel, mozgásfegyelemmel és önuralommal párosuló tartás. A 文武 ezt a belső egyensúlyt idézi meg – ecsettel megírva.
ホンダ /Honda/
eredetileg rizspapíron (24 x 33 cm), digitalizálva (2025)
Egyik nap csörög a telefonom: egy általam addig ismeretlen telefonszámról hív valaki. Felveszem. A vonal másik végén megszólaló középkorú férfi épp egy ’80-as évekbeli retro jet-ski restaurálásán dolgozik hosszú ideje, és a végére a fekete fényezést szeretné feldobni egy szolid, de mégis kézzel írt, pirosan egyedi “Honda” felirattal.
– Van rá lehetőség?
– Természetesen! 🙂
